2025. február 3., 09:15

Csoóri Sándor, a filmkészítő

Ha megkérdeznék a gyalogmagyart, ki is volt a ma 95 éve született Csoóri Sándor, valószínűleg a politikus Csoórit, mások a Duna Televízió ötletgazdáját, páran a költő és esszéíró Csoórit, az „örökké összeférhetetlent” említenék meg, de nagyon keveseknek jutna eszébe a filmkészítő Csoóri, aki máig meghatározó filmeknek (Tízezer nap, Feldobott kő, Ítélet, Hószakadás, 80 huszár) volt az egyik szellemi létrehozója, mégpedig állandó munkatársai, Sára Sándor és Kósa Ferenc társaságában. A nemzet rebellise volt? Az utolsó nemzeti költő? Szellem a célkeresztben? Csak annyi biztos, hogy egyike azon keveseknek, akik már életükben legendákká avanzsáltak. S akik még életükben kioltottak magukból minden ingerültséget.

Csoóri Sándor
Fotó: Archív felvétel

Életem egyik máig meghatározó élménye volt a vele való munkatalálkozás még 1998-ban, amikor a Magyar Nyelvi Intézet Közép-európai Esték beszélgetősorozata záróestjére őt hívtuk meg. A sorozatban jeles kárpátaljai, felvidéki és vajdasági gondolkodók és tollforgatók mellett (Balla D. Károly, Füzesi Magda, Szilvássy József, Dudás Károly, Gion Nándor) Kiss Gy. Csaba, Ferdinandy György, Pomogáts Béla  és Peták István (a Duna TV akkori elnöke) osztották meg a gondolataikat, s ezeket a beszélgetéseket felváltva vezettük Stark Ferenc irodalomtörténésszel, az intézet akkori főigazgatójával (mára az épületet is lerombolták), aki előzőleg a Csoóri Sándor által irányított Magyarok Világszövetsége (MVSZ) főtitkára volt, s bár főnököm figyelmeztetett, hogy egykori főnöke meglehetős hangulatember, s nem egyszer előfordult már, hogy tíz perc után ott hagyott egy-egy találkozót, ragaszkodtam hozzá, hogy én legyek a beszélgetőpartnere.

Csoóri időben meg is érkezett, a liftre vártunk, s amikor megkérdezte, mi lesz a beszélgetés témája, fiatalos hányavetiséggel csak annyit válaszoltam, hogy hagyja magát meglepni. Hagyta. Több mint két órán át beszélgettünk, amit csupán két-három alkalommal szakítottunk meg, hogy a szenci Steiner Gábor tolmácsolja egy-egy költeményét.

Miután a közönség elvonult, a főigazgató irodájában borozgatás mellett immár szűkösebb társaságban még közel éjfélig folytatódott a terefere. „Baráti kézszorítással” – dedikálta az egyik verseskötetét, s pár hónappal később üzent, szívesen látna az MVSZ felvidéki munkatársaként. Nem fogadtam el az ajánlatát. Ki gondolta volna akkor, hogy alig két évtized alatt ennyire szétesik majd a szlovákiai magyarság, s nyomokban sem látszik az a Közép-európai Svájc, amit Mečiar ígért nekünk.

József Attila-díjjal próbálták lefegyverezni

Csoóri Sándor rebellisnek született, s azok közé tartozott, aki már huszonévesen hangot adott a kételyeinek a mindenféle, jelzős és jelzőtlen demokrácia létét illetően. Ahogy az akkori hatalom is komolyan kételkedett abban, hogy Csoóri bármikor is betagozódik majd az akkor még az állásait foggal-körömmel védő munkáshatalom képviselői közé.

Csoóri Sándor
Fotó:  Archív felvétel

Pedig ún. jóindulata jeléül első verseskötetéért (Felröppen a madár) még József Attila-díjjal is megdobja. Az elkövetkező évtizedek már szigorúan a három T jegyében telnek Csoóri életében is, de amíg az elején még a tiltásé a főszerep, a Kádár-rendszer konszolidációja után már inkább a megtűrt kategóriába sorolják, sőt, ha néha-néha pár éves késéssel is, de megjelenhetnek a vers- és az esszékötetei, holott ez utóbbiak a magyarság sorskérdéseit veszik górcső alá, ahogy teszik ezt a filmjeikben is.

Csoóri, Kósa és Sára

Közülük Csoóri a legidősebb, de hármukon kívül a dokumentarista-játékfilmes vonulatot képviselte a vele egyidős Gyöngyössy Imre és a pár évvel idősebb Kovács András is, akik üstökösként robbannak be a hatvanas évek magyar filmművészetébe. De nemcsak ők tartoznak Csoóri közvetlen baráti társaságába, ott van Konrád György, Jancsó Miklós és Orbán Ottó is.

Külön tanulmányt érdemelne, hogy ezek a másképp gondolkodók, akikre a rendszer besúgók hadát állította rá, a rendszerváltás előestéjén hogy hidegülnek el egymástól, s akik a rendszerváltás után majd szóba sem állnak egymással.

Megsínyli a rendszerváltás a legendás trió kapcsolatát is, a 80 huszár és a Tüske a köröm alatt című filmeket már csak Csoóri és Sára  jegyzi (igaz, a két film között még elkészül az utolsó közös munkájuk, A mérkőzés), de Kósa is nélkülük forgatja le az 1956-os népfelkelést feldolgozó, A másik ember című vallomásos moziját. 

A rendszerváltás után Csoóri és Sára a jobboldalhoz, míg Kósa a baloldalhoz csatlakozik (előbbiek megkapják a Kossuth-nagydíjat is, Kósa még a sima Kossuthot sem érdemli ki), de halálukban talán ismét találkoznak majd. Csoóri temetésén a gyászbeszédet mindenesetre Kósa Ferenc mondja. Látszólag nem sok filmet készítettek együtt, de amit maguk mögött hagytak, az a nagyon gazdag magyar filmtermés legjava közé tartozik.

Sorskérdések dokumentarista stílusban, játékfilmbe csomagolva

Csoóri kényszerűségből próbált szerencsét a filmiparban, s az elején talán maga sem hitt abban, hogy Sára Sándorral ás Kósa Ferenccel új műfajt teremtenek majd a hatvanas évek elején. Hozzájuk csatlakozik Gyöngyössy Imre (a Tízezer nap első forgatókönyvét ő írja), s ehhez a vonulathoz sorolhatjuk teljes joggal az Erdélyből érkezett Kovács Andrást is.

Mindannyiuk életművében jelentős szerepet játszanak a dokumentarista eszközökkel készített játékfilmek mellett maguk a dokumentumfilmek is. Kósa például Béres Józsefről és Balczó Andrásról, ahogy Sára a második világháborús tragikus magyar részvételről készít forrásértákű anyagokat. Közös bennük, hogy első filmjeik fekete-fehérek, sok-sok civil szereplővel, s csak pályájuk második felében térnek át a színes, s többnyire immár profi színészekkel készülő tiszta játékfilmekre.

Kovács Andrástól elég az újvidéki vérengzést feldolgozó Hideg napokat, Gyöngyössy Imrétől pedig az Oscar-jelölésig eljutott Jób lázadása című holokausztmozit említeni. Előbbiben Latinovits Zoltán, Bara Margit, Szilágyi Tibor és Darvas Iván, utóbbiban Zenthe Ferenc, Temessy Hédi és az akkor pályakezdő Rudolf Péter nyújtott maradandót.

Sára, Kósa és Csoóri első közös munkája a szintén meglehetős viszontagságok között készült Tízezer nap, amely a címéhez hűen 10 ezer napot dolgoz fel a magyar parasztság életéből a harmincas évektől a kollektivizálásig. A film sok-sok átírás után 1965-re készül el, pechjére egy időben Fábri Zoltán hasonló tematikájú alkotásával, a Sánta Ferenc regényéből készült Húsz órával, így a már elkészült film továbbra is dobozban maradt, de így is eljutott a híre Cannes-ba, s  a világ legjelesebb fesztiváljának szervezői ultimátumot adnak a magyar kultúrkormányzatnak, vagy ezt a filmet küldik ki, vagy nincs szükségük más magyar filmre. Így a filmet egyidőben mutatják be Cannes-ban és a magyar mozik, Kósa megkapja a filmért a legjobb rendezés díját, míg odahaza beválasztják a Budapesti tizenkettőbe.

Csoóri Sándor
Tízezer nap
Fotó:  Archív felvétel

A film szabad folytatása a már Sára által rendezett, önéletrajzi elemekkel is terhelt Feldobott kő Balázsovits Lajossal a főszerepben. A hatvanas évek reformpolitikája is erősen hozzájárul ahhoz, hogy a film bemutatása elé nem állítanak különösebb akadályt, s 1969-ben a film elnyeri a Magyar Játékfilmszemle fődíját, míg Balázsovits a legjobb férfialakítás díját.

Ezt követően két koprodukciós, közép-európai film következik a trió pályáján, a Dózsa Görgy parasztfelkelést feldolgozó, magyar-szlovák-román együttműködésben készült Ítélet és a magyar-bolgár-lengyel-szlovák koprodukcióban összejött, második világháborús opusz, talán minden idők egyik legszebb magyar lírai filmje, a Hószakadás. Mindkét filmet bemutatják Karlovy Varyban is.

Csoóri Sándor
Ítélet – Bessenyei Ferenc
Fotó:  Archív felvétel

A két film egyik fő témája az emberi élethez való jog, ahogy mindkét film esszéisztikus vallomás is a magyarságunkról, feldolgozatlan történelmi kataklizmáinkról, rossz döntéseinkről, amelyek első esetben a mohácsi vészhez, utóbbi esetben a második világháborús vereséghez vezetnek.

Hőseink/antihőseink egyik fő mozgatórúgója a sokszor megalkuvásra képtelen pökhendiség, amely mindkét oldalt a romlásba viszi, legyen szó Dózsáról (Bessenyei Ferenc) vagy az ellentábort képviselő Werbőczyről (Major Tamás), de ugyanez a helyzet a második világháborús szökevény (akit egy amatőr, M. Csorba Imre játszik Juhász Jácint magyar hangján) és a mindenkiben elpusztítandó és megölendő ellenséget látó, s élete egyik legnagyobb alakítását nyújtó Haumann Péter esetében is. Utóbbi film harmadik főszerepét a szlovák Mária Markovičová játssza. Légies alakításához nagyszerűen idomul az itt-ott harsánynak mutatkozó, itt teljesen visszafogott Tolnay Klári is. A szlovák színésznő alakításdíjat is kap Karlovy Varyban. Míg előbbi még fekete-fehérben, utóbbi már színesben készült, Sára Sándor lenyűgöző képsoraival.

Az Ítélet egyik legnagyobb erénye maga a forgatókönyv, amely szinte mindent összegez a magyar mentalitásról, nem véletlenül jegyzi meg Lőrinc pap (Koltai János), hogy mi magyarok mindig többet akarunk, mint amennyit lehet.

S amíg a film egyik jelenete drasztikusan ad számot Dózsa elevenen való megsütéséről és húsának katonái általi felzabálásáról, az alkotók humorérzéküket sem rejtik véka alá. „Pogányság bűne miatt elítéljük Csoóri, Kósa és Sára gyalogos katonákat, mert nem hisznek eléggé a magyarok istenének” – hangzik el váratlanul az egyik jelentben. Amíg az Ítéletet  a szakma jól, a Hószakadást már kevésbé lelkesen fogadja: „...az Ítélet eredeti nyelven szólalt meg: sokféle törekvést, gondolati indítást, stíluseszközt próbált egy nagyszabású film keretében összegezni. Nincs benne semmi divatszerű, nem követ sablonokat, nem modernkedik mindenáron, az új magyar filmek némelyikéhez hasonlóan. Hagyományokat beolvasztva tud mai lenni, a nemzeti jelleget megőrizve képes internationalista gondolatokat, az emberi problémák osztatlanságát sugalmazni. Erős, egyéni atmoszférát áraszt, gondolati, erkölcsi és stiláris légköre szuverén alkotók munkáját dicséri… Az Ítélet leghatásosabban a nacionalista fensőbbségérzettel száll vitába, a koprodukciós vállalkozásból ezúttal nem valamilyen eszmei-stiláris hibrid született, hanem az egymást megbecsülő népek testvériségének hitvallása. Ezen a ponton teljesen egybevágó a rendezői elképzelés a művészi kivitelezéssel…” – írja Béládi Miklós a  Filmvilágban.

„Szép, de unalmas film” – mondják a Hószakadásról, amely a második világháború pokláról mesél, de alig hangzik el benne fegyverlövés, nincsenek benne harci jelenetek, ráadásul csodás természeti környezetben, a hegyek között játszódik, ahol maguk a főhősök is meglehetősen szűkszavúak. Ebben a filmben amatőr szereplők keverednek profikkal, magyarok szlovákokkal és lengyelekkel. De szerepel a filmben Simonyi Imre költő is. A fegyverek helyett a kevés szó mond el mindent a háború pokláról, s többször is elhangzik a kérdés: jogunk van-e ölni akár háborúban is?

Csoóri Sándor
Fotó:  Archív felvétel

A két film között készül el a mára gyakorlatilag elérhetetlen Nincs idő, amely a Horthy-korszakban játszódik egy börtönben, s mintegy parabolaként képezi le egy hatalomátvétel történetét egy börtönre kivetítve. A főszerepeket az erdélyi Lohinszky Loránd, Haumann Péter és az a Szilágyi Tibor játssza, aki a trió utolsó közös filmjében, az 1981-ben készült A mérkőzésben is főszerepet kap a szintén visszatérő Bessenyei Ferenc és a szintén önéletrajzi elemeket felmutató Kozák András mellett, aki egy meghurcolt újságírót játszik az 1956 forrósodó nyarát felidéző történetben.

Ekkora már az aczéli magyar kultúrpolitika kezdi elveszíteni a talajt a lába alól. Még 1979-ben engedélyezik a tíz évig trezorban tartott, csak elvtársi kíváncsiságra, klubokban vetített A tanút, amely Cannes-ba is eljut, de a többiek is leforgathatják a maguk rendszerváltó filmjét. Így készül el  Sára Csoórival készített Tüske a köröm alatt című filmje Cserhalmi Györggyel, míg Kósa, immár külön utakon járva elkészíti A másik ember című 1956-os filmjét.

Csoóri Sándor
Fotó:  Archív felvétel

Az útjaik viszont ekkora már véglegesen különválnak, s eléri őket is a magyar átok. De az érdemeik elvitathatatlanok, ahogy a művészi kvalitásuk is.

Költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek”

– írja Csoóri költészetéről egyik monográfusa, Görömbei András, míg Szakolczay Lajos szellemesen hozzáteszi:  „Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára.”

Bár Csoóri Sándor már 1989-ben bejelenti:

Kialszik lassan minden ingerültség
a tájból s belőlem is

– s élete végén már kétségbeesve kérdezi: 

Fakó nép, mennek a napok, az évek,
meghallod-e  még néha
cipőd ideges kopogását a kövezeten
s elcsukló himnuszaidat?

Czine Mihállyal bízzunk azért benne, egyszer eljön még az ő ideje is.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.