Ben Hur, Rózsa Miklós és egy messiási történet
Karácsony és húsvét táján a mai napig levetíti valamelyik tévécsatorna az 1959-ben készült Ben Hur című monumentális filmalkotást, amely úgy Jézus-történet, hogy az fizikailag szinte meg sem jelenik benne. Az eredeti történetet egy amerikai katona, Lewis „Lew” Wallace vetette papírra a XIX. század második felében, s amíg meg nem jelent az amerikai polgárháborúban játszódó Elfújta a szél című regény, ez volt Amerika legolvasottabb könyve. Négy film is készült belőle, de világsikert az 1959-ben készült változat aratott, amelynek zenéjét a Nógrádból elszármazott Rózsa Miklós szerezte, a híres szekérverseny pedig szintén egy magyar, Andrew Marton „lelkén szárad”.
Lewis „Lee” Wallace neve megkerülhetetlen az amerikai hadtörténetben, bár nem egyértelműen pozitív jelzőkkel írta be a nevét abba a bizonyos sikerektől terhelt nagykönyvbe. Wallace négy évvel Petőfi Sándor után született, s az amerikai polgárháború idején unionista tábornok volt, majd érdemei elismeréséül egy időben Új-Mexikó kormányzója, majd konstantinápolyi nagykövet lett. Amikor pedig épp nem méltatták a harcmezőkön elért sikereit, ügyvédi pályáját gyakorolta, s szabadidejében írogatott. Így született meg 1874-ben a A fehér Isten című, Hernán Cortés mexikói hódításáról írt regénye, amely a megjelentek még címszó alatt végezte.
A könyv első kiadása nagyon mérsékelt sikert hozott az akkoriban tengersok adóssággal küszködő szerzőnek, de pár év alatt az amerikaiak legolvasottabb könyvévé vált, s megelőzte az 1852-es Tamás bátya kunyhóját is.
Terjengős, régimódi, olvashatatlan – mondták rá a bírálói, közben számtalan kiadása jelent meg, s Lew Wallace, – aki közel 78 éves korában hunyt el –, élete végére meggazdagodott. (A szerző ükunokája, Carol a kétezres évek elején elkészíti a regény felfrissített változatát, amely Kriszt Éva fordításában magyarul is megjelent 2016-ban). De még az ő életében felfedezte a regényt a színház, majd pár évvel később a film is.
Wallace egyetlen kikötése az volt, Jézus személyesen nem jelenhet meg az előadásban. Végül egy fénysugárral helyettesítették, ahogy az 1959-es filmben Jézusnak csak a sziluettjét látjuk, az arcát nem. Már 1907-ben elkészült a regény első filmváltozata, amely mindössze 15 perc alatt meséli el a regény terjedelmes cselekményét, s az alkotók nem sokat vesződtek vele, a szekérversenyt például a New York-i strandon épp zajló tűzoltóverseny képei helyettesítették. Ráadásul a filmesek úgy gondolták, nekik még jogdíjat sem kell fizetniük. Tévedtek.
1925-ben újabb némafilmváltozat készül, de ez sem zökkenőmentes. A film többször rendezőt és szereplőket cserél, míg végre elkészül. Nem egykönnyen készül el az 1959-es szélesvásznú, színes változata sem abban az időben, amikor az amerikai filmstúdiók egyre-másra gyártják a kosztümös szuperprodukciókat, elég, ha csak a Julius Caesar, a Quo Vadis, az El Cid, a Spartacus című gigaprodukciókra gondolunk.
A Metro-Goldwyn-Mayer vállalja fel a Ben Hur megfilmesítését, s az akkori idők legnagyobb költségvetésű filmjét álmodja meg a film producere, az 1925-ös film vágója, Sam Zimbalist. A megafilm elkészül, de Zimbalist már nem éli meg azt a napot, amikor neki ítélik oda a legjobb filmért járó szobrocskát. 12 Oscarra ítélik a filmet, ebből tizenegyet meg is kap, egyedül csak a legjobb forgatókönyvírónak jelölt Karl Tunberg nem kapja meg (később csak a Titanic és A király beszéde tudja utolérni, de megelőzni nem), de ennek speciális oka van. Ő tette le az asztalra az első forgatókönyvet, amellyel a rendező, Wiliam Wyler nem volt elégedett, s még jó néhányan átírják, mire a végső változat elkészül.
A horribilis költségekről kár beszélni, az alkotók szerették volna, ha a néző teljes illúziót kap. Ben Hur szerepére több színészt is kiszemeltek, elsőként a magyar származású Paul Newmant kérték fel, de mivel az nem szerette volna a lábát saruban mutogatni, több helyettes is szóba került, míg Charlton Heston lett a befutó, aki korábban már dolgozott a rendezővel, míg Messala szerepét Stephen Boyd kapta.
„Nincs régibb a tegnapi filmdivatnál – dünnyöghetjük a négyórás szuperfilm nézésekor, miközben hol kacagunk, hol feszengünk a mesterkélt színészi játék, a kiglancolt színek, a természetellenes világítás, a festett díszletek, a színpadias beállítások láttán.
Rózsa Miklós Oscar-díjas filmzenéje émelyítően édeskés; ismert fordulataival újólag, még egyszer a szánkba rágja mindazt, amit a szöveg és a kép már úgyis túlmagyaráz. Mégis a grandiózus Ben Hur ma sem csak kuncogást és feszengést, hanem őszinte ámulatot is kelt. Visszaidézi azt a mindörökre letűnt kort, amikor a film még Mozi volt; azaz: sziporkázó álom, mese, emberfeletti hősökkel, hősnőkkel és antihősökkel.
– írta róla évtizedekkel később Báron György magyar filmkritikus. S mennyire igaza van, ha valaki leül a képernyő elé, hogy a a több mint háromórás filmet megnézze, nagyon nehezen tud felkelni a székéből. A magyar változathoz olyan sztárok adták a nevüket, mint Sinkovits Imre, Inke László, Kertész Péter, Szersén Gyula, Káldi Nóra, Gera Zoltán, Szilágyi Tibor, Zolnay Zsuzsa vagy Képessy József. A „legelevenebb” magyar szinkronhangok.
Ahogy már említettem, a film zenéjét a Nógrádból, Nagylócról indult Rózsa Miklós szerezte, aki az Elbűvölve című Hitchcock és a Kettős élet című George Cukor-film után ezért a zenéjéért kapta meg a harmadik Oscart, s akit összesen 17 alkalommal jelöltek a legmagasabb filmes elismerésre. Az a Rózsa Miklós, aki egy nagylóci földbirtokos fiaként született 115 évvel ezelőtt, s aki már kamaszkorában zeneszerző akart lenni. Bár apja ellenzi a tervet, mert a zeneszerzésből nem lehet megélni, Rózsa hajthatatlan, s Lipcsébe megy ki tanulni vegyészetet, hogy apja óhajának is megfeleljen. De Bach, Schumann és Wagner városában mi mást is tanulhatna, mint zenét. Amikor Londonban megismerkedik a brit filmgyártás atyjával, Korda Sándorral, már egyértelmű, hogy a filmzenéből fog megélni, de a komolyzenét egy pillanatra sem hagyja abba (erre utal idén magyarul is megjelent önéletírásának a címe (Kettős élet) is, de a harmincas évek végétől az egyik legkeresettebb filmzeneszerző lesz.
A bagdadi tolvaj, A dzsungel könyve (mindkettő Sabuval), a negyvenes évek pszichoanalitikus filmjei a teremin nevű elektronikus hangszer bevetésével (Hitchcock filmjéért kapja az első Oscar-díját, de az nem hajlandó többet dolgozni vele, mert fájlalta, hogy a zene jobb, mint maga a film, amelyben Ingrid Bergman mellett egyik első főszerepét játssza Gregory Peck), majd az ötvenes évek szélesvásznú, monumentális történelmi filmjei. Élete végéig anyanyelvi szinten beszél magyarul, az édesanyja magyar házat visz odahaza, de csak egyszer, 1974-ben látogat haza, amikor a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a saját műveiből készült koncertet vezényli, s meglepődik azon, hogy a magyar közönség ilyen jól ismeri, s ennyire szereti a filmzenéit. Amikor végigsétált a városon, látta, hogy egykori mesterei, példaképei, Bartók vagy Kodály emlékét már szobor és utcanév őrzi.
– ocsúdott fel meglepve.
A Ben Hur a kiadása utáni első években alig pár száz dollárt hozott Lewis „Lew” Wallace konyhájára, ma alig van olyan ember, aki ne ismerné a történetet, s ne vette volna még elő a zsebkendőjét, hogy a sokszor giccsesnek tűnő, mégis olyannyira emberi történet nézése közben a könnyeit feltörölje. Legutóbbi filmváltozata Timur Bekmambetov rendezésében, Jack Huston főszereplésével 2016-ban készült el, de életbiztosítás, parfüm, költöztető cég, szivar, lófelszerelés viseli a Ben Hur nevet. Igazi márkanév lett, amely – bár gazdáinak jól jövedelmez –, mégis minduntalan figyelmeztet az örök érvényű jézusi igazságra.
