A sors tárcsája és megállított hollywoodi óra

Indiana Jones az elmúlt évtizedek egyik legerősebb márkája. A kettős életet élő amerikai régészprofesszor jól kitalált alakja bizonyosan túléli korunkat, csakúgy, mint például a már most végtelennek tűnő Csillagok Háborúja filmfolyam. Jones immár nem kevesebb, mint 42 éve küzd a nácik ellen, most az ötödik filmben is (de volt olyan rész, ahol a nácik kimenőt kaptak) és már túlszárnyalja a szovjet partizánfilmek hasonló hagyományait is. A nyolcvanas években mi még bőven kaptunk azokból a primitív kommunista propagandafilmekből, ahol minden német katona elvakult és ostoba nácinak minősült, és ezt a sematikus ábrázolást vette át Hollywood is, ahol a kalandfilmek ellenszenves gonoszai gyakran kaptak német neveket (Bond-filmek, Die Hard, stb.) A séma az séma Moszkvában és Hollywoodban is.

Nemzedékek jönnek-mennek, de az egyoldalú keret marad. Tulajdonképpen egész életünkben mindennap lezajlik egy csata a szabad világ (értsd a nyugat) és a nácik között, legyen az egy dokumentumfilm a tévében vagy egy sokak által várt kalandfilm a mozikban. Persze volt különbség a partizánok irreális bohóckodása és a nyugati álomgyár mutatványai között. Indiana Jones kalandjai mindig ügyesen egyesítették a misztikus-egzotikus (mélyebbre tekintve: valójában közhelyes, ál-keleti) motívumokat, az amerikai életérzést, a profi akcióhősi építkezést és az adott korban az átlagosnál jobb képi megvalósítást és ötletdús helyszínválasztásokat. Egyszóval a recept  eddig jobbára működött, bár akadtak röhejesebb epizódok is, például az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága (2008) is, ahol a szovjet főgonosznő egy a Tanú-béli Gogolák elvtársnőbe oltott woke aktivistának nézett ki.

Ez a mesterséges – és természetesen 1945 óta nem is létező – csatatér a terepe a legendás és idén nyáron 81. életévét betöltő Harrison Ford legújabb filmjének is. Mivel filmbéli karaktere is 70 éves lett már, az öreg mohikánt végig digitálisan kellett feljavítani, hogy hiteles legyen a harci jelenetekben vagy csak egy falmászáskor – ez a probléma önkritikus mondatokban vagy viccekben jó párszor fel is merül a párbeszédekben, ahol természetesen a szereposztáskor a kisebbségi kvótákat most is betartották, hiszen az ma már mindent felülíró követelmény.

A készítők láthatóan nem voltak hajlandóak kilépni az eredetileg 1981-ben lefektetett útvonalból, és így, bár a látványvilág ismét kiemelkedő, de a cselekmény – leszámítva egy jól megtekert időutazós csavart – előre kiszámítható. A hitelesség nyilván távoli remény, amikor egy nyolcvanéves férfi ugrál egyik hajóról a másikra, vagy verekedés közben menekül egy száguldó vonat tetején. Az új generációs színészek nem hoznak frissességet; inkább csak tovább erősítik a már meglévő sablonokat. Az öntudatos Phoebe Waller-Bridge például teljesen csereszabatos a Barbie-film valamelyik, tetszőleges feminista karakterével is. A jelen a múltba költözik – talán ez is az egyik cél.

Indiana Jones V. – A sors tárcsája. Amerikai kalandfilm, 2023.

Színvonal: 10/6

Látvány és élményvilág:10/7.5

Hitelesség: 10/2

A túlzottan is eseménydús XX. század egyik legizgalmasabb története az atombombáért folytatott versenyfutás, amelynek számos magyar vonatkozása van, éppen ezért bizonyos reménnyel ültünk be az Oppenheimer című filmre. Kár, hogy pont az atombombáról lehet a filmben megtudni a legkevesebbet. Sajnálatos módon a film inkább a felszínességet és a túlzott dramatizálást választja, anélkül, hogy igazán bemutatnák az atombomba létrehozásának legizgalmasabb nehézségeit, fordulópontjait. Kapunk helyett hamis moralizálást, elképesztő mennyiségű szerecsenmosdatást és az ötvenes évekbe áthelyezett progresszív önigazolást, történelemhamisításba hajló ideologizálást és primitív személyiségábrázolásokat.

Christopher Nolan, akit eddig Batman-filmek, valamint a néha szellemes, de általában túlbonyolított, a saját farkába harapó sci-fik rendezőjeként (Eredet, Tenet, Csillagok között) ismerhetünk, ezúttal igazán vontatott filmet alkotott. Nyilván nincs túl sok fogalma a korról, de azért az mégiscsak kirívóan igénytelen, hogy filmjében Truman egy gonosz öregember, aki kifejezetten bunkó is, a csak mellékszereplőként ábrázolt Teller Ede nevetséges, barátját eláruló szemét alak, Lewis Strauss pedig egy rettenetesen nagy hatalommal rendelkező antagonista, aki kezében tartja az amerikai politikát és eljárásokat provokál ki szegény, védtelen tudósok ellen, akik a légynek sem ártanak, legfeljebb rendszeresen pénzzel támogatják a spanyol baloldalt a polgárháborúban, belépnek a kommunista pártba, szovjet követségi alkalmazottakkal csevegnek mindenféle fura bulikon, és efféle apróságok.

A film központi motívuma és minden kockája annak bizonyítására szolgál, hogy Oppenheimer egy koncepciós eljárás áldozata lett a negyvenes évek végén, amikor nem újították meg a biztonsági engedélyét, a szélsőséges, McCarthysta döntnökök, akik minden bokorban kommunistát láttak. De vajon volt-e okuk szigorúan vizsgálgatni Oppenheimert, „barátait és üzletfeleit”?

Közismert, hogy a harmincas évek nyugatra települt fizikusai és vegyészei között – kis túlzással élve – arányaiban több kommunista volt, mint a mai Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságában.

Sztálin már bőven a világháború előtt nagy kedvvel és hatékonysággal használta fel az idealista és valójában hasznos idióta nyugati értelmiséget sötét céljai elérésére. Hatalmas kémhálózatot épített fel, amelyben egymásnak adták a kilincset az angol és amerikai egyetemek tudósai – sokan közülük bizonyíthatóan hatalmas károkat okozva új vagy régi hazájuknak. Valószínű, hogy az atomtitkot magasan képzett tudósok lopták ki és árulták el Sztálinnak, Hitler egykori szövetségesének, ezáltal fél évszázados hideg-, (és majdnem igazi) háborút, rengeteg szenvedést szabadítva a világra. Az érintett tudósok nem kis része atombomba-titok lopás nélkül is két lábon járó nemzetbiztonsági kockázatot jelentett minden nyugati demokrácia érdekeire és végsősoron alkotmányos rendjére is, tehát teljesen érthető, hogy az atomtitok kémek által történt megszerzése és az európai szovjet hódítások után a kommunista vagy kommunistagyanús elemek célkeresztbe kerültek az Egyesült Államokban, amikor még Sztálin állt a Szovjetunió élén.

Az sem meglepő, hogy a magyar gyökereit soha meg nem tagadó, az életveszélyes pacifizmus iránt mindig gyanakvó Teller Ede – realista módon észlelve az 1945-ben beköszöntő új világrendet, amit a film alkotóinak 2023-ban sem sikerült – tovább szorgalmazta az atomfegyver fejlesztését (nem bevetését) és az idő őt igazolta.

Az amerikai nukleáris ütőerő növelése, a hidrogénbomba megépítése féken tartotta a világuralomra törő szovjet birodalmi terveket. Merthogy az a jó, ha egy tudós a világot szemlélve realista és nem idealista. Sőt, az még jobb, ha nem téved olyan területekre, ahol tulajdonképpen semmi keresnivalója és lövése sincs arról, hogy mi a helyzet, viszont eget rengető károkat, akár új világháború veszélyét is elő tudja idézni, ha átvedlik szélsőséges politikai aktivistává, ahogyan az napjainkban is gyakran történik a tények embereivel.

Oppenheimer – amerikai-angol életrajzi film, 2023.

Színvonal: 10/3

Látvány és élményvilág:10/5

Hitelesség: 10/1

A feminizmus pár dolgot elért, de azért még mindig patriarchátusban élünk – tudjuk meg a legdivatosabb hollywoodi moziból, kérdés persze, hogy meddig lehet még fokozni a gender-elméletet. Hol az ingerküszöb teteje? A valójában fiatal felnőtteknek szóló, habos-babos mese díszletei mögül néha nyersen ordít fel a szélső-feminista panaszáradat, és az őt kísérő indoktrináció. Amerikában kormányzatilag támogatott, terjesztett ez  az ideologikus álláspont, amely persze az igazság egyetlen vallható útja és a most tomboló, múlt-eltörlő, woke-hullámban filmet kell kapnia, mint az ötvenes évek magyar traktoroslányait dicsőítő, akkori egyenjogúság-harcosoknak.

Ehhez a világ egyik legismertebb brandjét vetették be, ami garantált elérést biztosít. Műfajilag nehéz belőni az alkotást: vígjátéknak nem elég vicces, mesének túl felnőttes, felnőttesnek gyerekes, rajzfilmnek unalmas, drámának vicces, kalandfilmnek komolytalan, így hát valamiféle olyan katyvasz lett, amibe megpróbáltak mindent belepréselni: ideológiai nevelést, férficikizést (az összes férfi síkidióta a filmben, kivéve egy feltehetően meleg karaktert), kalandot, romantikát, drámát.

Mérték nélkül élnek a nosztalgia fegyverével, és nyilván mivel a lányok többségének volt Barbie-babája, ez behúzza a közönséget a moziba, és innentől kezdve pedig eredeti ötletek már nem is szükségesek a filmhez. A klisé-iparhoz azért egy kis Gyalog Galopp-lopással sokat tesz hozzá a film: kiderül belőle, hogy az összes férfi nagyjából egy 11 éves gyerek szellemi színvonalán áll, imádja a lovakat, csak sört iszik és betegesen ragaszkodik ahhoz, hogy romantikus countryt gitározzon. Ez körülbelül annyira igaz, minthogy minden szélsőségesen túlpörgött feminista csúnya és agresszív. De vajon melyik állítás igaz jobban? Ha a mai kor és a woke-tébolyda paródiájaként nézzük a filmet, akkor nem fogunk (nagyon) unatkozni.

Barbie – amerikai akció-vígjáték, 2023.

Színvonal: 10/3

Látvány és élményvilág:10/6

Hitelesség: 10/3

Ezen a nyáron tehát Hollywood nem hozott lényegi újítást. A már jól ismert formulákat követve nem képesek túllépni a múlt sémáin.

Indiana Jones immár nemcsak a nácik ellen küzd, de az idő ellen is, és sajnos egyre inkább úgy tűnik, hogy az idő nyer. Az Oppenheimerrel pedig egy óriási aranybánya maradt feltáratlan. Nem tudtak mélyebb rétegekre ásni, és így csupán egy üres múlt-hamisító kiáltvány az eredmény.

Aki valódi újdonságra, mélységre vagy csak szimplán egy jó történetre vágyik, annak ezek a filmek csalódást fognak okozni. Hollywoodnak sürgősen fel kellene frissítenie a palettáját, különben egyre többen fognak inkább a független filmek vagy a nemzetközi produkciók felé fordulni. Ami persze kifejezetten jó lenne.

Tehát akkor minden szörnyű? Nem. Egyrészt nem kell mindig mélységre, üzenetre vadászni. Kell néha olyan mozi is, ahol nem művelődni akarunk vagy okosabbak lenni, hanem csak ellazulni. Nem kell mindent komolyan venni, akkor a háromból kettő még élvezhető is.

• Ha csak egy felszínes kalandfilmre vágyunk, és az agyunkat ki akarjuk teljesen kapcsolni, akkor az Indiana Jones-sorozat zárófilmje erre 150 percen keresztül alkalmas. Harrison Ford – még le nem zárt – munkásságát pedig mindenféleképpen őrizzük meg jó emlékezetünkben, mint a századforduló egy méltán legendás színészalakjáét, aki egyaránt otthon volt kalandfilmben, drámában és krimiben.
• Ha viszont van felesleges három óránk, azt ne az Oppenheimerre pazaroljuk el, hanem olvassunk, Teller Edéről mondjuk. Vagy nézzünk meg egy másik Matt Damon-filmet – itt egyébként jól alakítja a decens katonatisztet, aki nem eléggé vigyázott a szovjetimádó tudósaira.
•  Barbie-rajongók, ideológiákban görcsölők és rajtuk kívül a romantikus filmek politika iránt immunis kedvelői valószínűleg a Barbie című woke-opuszt is élvezni fogják, mint egy kellemes nyárvégi limonádét. Egészségükre!