A nagy internetes cégek többet tudnak rólad, mint te magadról

A közösségi média emberekre és emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásáról számos szakember mondta már el véleményét, és nem egy olyan felmérést és kutatást végeztek, amelynek során többen is megkongatták azt a bizonyos vészharangot.

Most azokon volt a sor, akik a hálózat kialakításában is részt vettek. A Társadalmi dilemmában szoftverfejlesztők, termékigazgatók, projektmenedzserek és pénzügyi befektetők nyilatkoznak a közösségi oldalak árnyoldalairól.  Mindannyiuk esetében közös pont, hogy főleg etikai aggályok miatt hagyták ott munkahelyüket, illetve, hogy korábban úgy gondolták, nagyszerű dolgokat hoznak létre. Ma már azonban másként látják a dolgot.

A megszólalók közül a film külön kiemeli Tristan Harrist, a Google volt etikai szakértőjét, a Center for Human Technology társalapítóját, a „Szilícium-völgy élő lelkiismeretét.” Elmondása szerint, amikor a Gmail-en dolgoztak, tisztában voltak azzal, hogy milyen nagyszerű eszközöket hoznak létre, de valójában senki sem próbálta meg kevésbé addiktívvá tenni azokat. Harris egyre frusztráltabb lett és kezdte úgy érezni, hogy a tech iparban dolgozók elvesztették a fókuszt.

Ezért készített egy prezentációt, amelyben körüljárta a problémát, majd elküldte azt több kollégájának is. Az anyag nagy sikert aratott a szakmai körökben, sokan értettek egyet Harris-szel és méltatták őt. Végül azonban elmaradt a forradalom, és ment minden tovább a megszokott módon.

Elgondolkodtató Roger McNamee amerikai üzletember, a Facebook korai befektetőjének véleménye is. McNamee szerint a Szilícium-völgy az első 50 évben termékeket gyártott, a cégek pedig szoftvereket és hardvereket adtak el. Az utóbbi 10 évben azonban a legnagyobb cégek már a felhasználóikkal kereskednek. Az állítás túlzásnak tűnhet, de ha belegondolunk, mennyi adattal rendelkeznek rólunk az egyes cégóriások és közösségi hálózatok, valamint mennyi információt osztunk meg mi magunk, akkor egészen már egészen más képet kapunk. 

Egy másik ijesztő jelenség, amelyre a film rávilágít, hogy mennyire nem vagyunk szabadok, és hogy a nagy cégek tulajdonképpen dróton rángatnak minket.

– mondja Aza Raskin, az infinite scroll funkciójának feltalálója (a „végtelen görgetés”, amely például a Facebookra és az Instagramra is jellemző – sosem ér véget a hírfolyam, mindig új tartalommal frissül).

Már több mint egy órája nem vettük kézbe a telefont, de jön egy értesítés: valaki megjelölt minket egy képen, valaki új képet töltött fel. Így, miközben újra belépünk egy közösségi oldalra, az hirdetésekkel áraszt el bennünket. Négy-öt poszt között egészen biztosan belefutunk egy-egy fizetett hirdetésbe, legyen az egy termék, amire pár napja kerestünk rá az interneten, vagy egy politikai jellegű hirdetés. Mi (a felhasználók) pedig interakcióba lépünk a hirdetésekkel.

Itt jön képbe a megfigyelési kapitalizmus kifejezés, amely a Facebook és a Google által képviselt üzleti modellel hozható kapcsolatba. Shoshana Zuboff egyetemi professzor, a The Age of Surveillance Capitalism című könyv szerzője szerint a megfigyelési kapitalizmus az emberi tapasztalatokat használja ingyenes nyersanyagként, hogy aztán a begyűjtött adatokat egyoldalúan és a felhasználó tudtán kívül viselkedési adatokká (behavioral data) alakítsa. A megfigyelési kapitalizmus ugyanakkor nem csupán az egyének viselkedését, szokásait formálja, de azokon keresztül hatással van a kultúrára és a politikára is.

Az információs korból a dezinformációs korba jutottunk, hangzik el a filmben, és mi sem szemléltethetné ezt jobban, mint az álhírek napi szintű jelenléte. A közösségi médiák ráadásul remek táptalajt jelentenek az álhírek számára, amelyeknek alfája és omegája a dezinformáció és a propaganda terjesztés. Nem beszélve az álhírek következményeiről. 

 -  ezt Ben mondja nővérének, amikor az azt kifogásolja, hogy a legkisebb testvérüknek, Islának miért engedik meg az okostelefon használatát. A Társadalmi dilemma a megszólaltatott IT szakemberek mellett bemutat egy rövid, teljesen fiktív történetet is, amely 3 testvér köré épül. 

A legidősebb testvér, Cass, főiskolára jár, rá hatnak a legkevésbé a közösségi médiák, míg öccse, Ben, már igencsak határeset. A készítők Ben szemszögén keresztül mutatják meg az álhírek jelentette veszélyeket, amelyek többnyire politikai célzattal készülnek, és amelyek gyakran a szélsőségek felé terelik az embert. S végül a legkisebb testvér, a 11 éves Isla, aki a közösségi médiák miatt önértékelési problémákkal küzd, csúnyának tartja magát, mivel nem kap elég like-ot egy fotóra.

Nyilvánvaló, hogy a készítők ezzel a rövid közjátékkal a filmben elhangzottakat szerették volna szemléltetni, ugyanakkor a megvalósítás már hagy némi kivetnivalót maga után. A gyenge színészi játék mellett a fő probléma, hogy az írók nem egy esetben érezhetően túlzásba estek a helyzetek ábrázolásakor. Így aztán jó pár erőltetett, abszurd jelenetet kapunk, emiatt pedig egy kicsit veszít hitelességéből a történet. 

A film első felében elhangzik egy viszonylag újkeletű kifejezés is, amelyet plasztikai sebészek alkottak meg: ez a „Snapchat-diszmorfia”. A szó egy olyan, valóban létező jelenséget takar, amikor a fiatal páciensek olyanná szeretnék műttetni magukat, ahogyan a különböző filterekkel felaggatott szelfiken néznek ki, avagy már túlontúl tökéletesek szeretnének lenni. Olyannyira, hogy az már szinte nem is természetes.

Amiről ez idáig kevés szó esett, a közösségi oldalak hatása az ember mentális egészségére. Észre sem vesszük, de tudat alatt akarva-akaratlanul is másokhoz hasonlítjuk magunkat, tévképzetek alakulnak ki bennünk, önértékelési problémákkal küzdünk és úrrá lesz rajtunk a depresszió és a szorongás.

Túlzásnak tűnik? Képzeljük csak el, hogy egy rossz nap után hazamegyünk, kezünkbe vesszük a mobilt és azt látjuk, hogy mindenki más boldog, éli az életét, minden tökéletes és mindenki szép. Csak mi nem. Miközben a valóságban ez egyáltalán nem így van. De vajon megtudjuk-e különböztetni a valóságot attól a virtuális tértől, amelyben napról napra egyre több időt töltünk? Nem beszélve arról, hogy gyakran olyan emberek véleménye miatt aggódunk, akiket igazából nem is ismerünk.

– Tristan Harris.

Ahogyan a korábban már említett Roger McNamee fogalmazott:

Ha a közösségi média valóban úgy hat ránk, mint a drog, akkor felmerül a kérdés: nem kéne azt valahogy szabályozni? Hiszen a szerencsejátékok, az alkohol, a drogok használata és fogyasztása mind-mind szigorú szabályokhoz vannak kötve. A fiatalkorúaknak így a legtöbb helyen törvény tiltja, hogy alkoholt vásároljanak. Ahogy a filmben is elhangzik, a telefontársaságok számos érzékeny adattal rendelkeznek rólunk, ugyanakkor több törvény is véd bennünket az ellen, hogy azokat ne használhassák rosszra. Viszont a digitális adatvédelemre ez idáig semmilyen törvényt nem hoztak. Elhangzik ugyanakkor számos javaslat: például meg lehetne adóztatni a szóban forgó cégeket az adatgyűjtés és adatfelhasználás terén úgy, mint ahogyan a vízfogyasztást is megadóztatják. Vagy az adatkészletek után, így a cégeknek adóügyi indokai lennének, hogy ne gyűjtség be a világ összes adatát.

Összességében nézve a Társadalmi dilemma egy valóban drámai dokumentumfilm, amely egy igencsak fontos jelenséget jár körül. Egy bizonyos szempontból nézve negatívum, hogy a film nem mond sok újat, és a várakozásokkal ellentétben nem rántja le semmi olyanról a leplet, amelyet ne lehetett volna tudni ez idáig. Ezért, aki eddig is tisztában volt a közösségi oldalak hátulütőivel, annak esetleg lehet némi hiányérzete.

Emellett fontos figyelembe venni, hogy a film csupán az egyik oldal álláspontját tükrözi. Noha a megszólalók által elmondott dolgok igazak, az árnyaltság hiánya a nézőben akár azt az érzetet is keltheti, hogy ezek a cégek valóságos szörnyetegeket hoztak létre, kimondottan azzal a szándékkal, hogy az embereket minél nagyobb kontroll alatt tartsák. Miközben a közösségi oldalaknak több dolgot is köszönhetünk. Rég nem látott családtagokat, barátokat kutathattunk fel és vehettük fel velük a kapcsolatot. Mára az információ elsődleges forrásává váltak, amely közösségi-helyi szinten kifejezetten előny is lehet. És legyünk őszinték: magának az internetnek is létezik sötét oldala, számos negatívuma, mégsem mondjuk azt, hogy az internet egy rossz dolog lenne, vagy hogy nincsen benne semmi jó. 

Ugyan a film elején elhangzik néhány hasonló mondat, összességében nézve a Társadalmi dilemma és annak megszólalói ebből a szempontból eléggé egyoldalúan ábrázolják a közösségi médiákat. Ezt pedig még maga a Facebook is sérelmezte, amelynek közleményében a következőket írják:

Bár a Facebook kritikája ilyen szempontból jogos, a Netflix dokumentumfilmje ettől függetlenül húsbavágó kérdéseket feszeget, és egy valóban komoly jelenséget jár körül. Már csak ezért is ajánljuk a film megtekintését.

Képek: Netflix; Wired; Thrive Global; Medium