A múltat végképp eltörölni – Ilyen lett Indiana Jones utolsó kalandja

Kalap, ostor és bőrdzseki – no meg egy hatalmas kő, amely elől a főhős fejvesztve menekül. Valószínűleg sokaknak ismerős a kép az első Indiana Jones filmből, amely alapjaiban változtatta meg a kalandfilmek műfaját.

A markáns régészprofesszor karaktere, a látványos akciójelenetek és a történet mélysége mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy Az elveszett frigyláda fosztogatói az 1981-es év (s akkoriban az addigi filmgyártás) legjövedelmezőbb filmje lett.

A sikerhez kellett még egy ambiciózus, már bizonyított rendező (Steven Spielberg), egy kiváló történetmesélő és forgatókönyvíró páros (George Lucas és Lawrence Kasdan), valamint egy felívelő pályán lévő színész (Harrison Ford) is. S persze, mindez mit sem ért volna a megfelelő aláfestés és hangulat, valamint a mára ikonikussá vált főcímzene nélkül, amelyért a Star Wars-filmekből is ismert karmester, John Williams felelt.

A másik emlékezetes és fontos momentum az 1989-es Az utolsó keresztes lovag zárójelenete, amelyben Indy, a Sean Connery által megformált idősebb Henry Jones, valamint két jó barátjuk, Marcus Brody és Sallah ellovagolnak a naplementében. Nemcsak a sorozat rajongóinak volt ez jelképes búcsú, hanem a készítőknek is, akik bár korábban öt filmre szerződtek le a Paramount Pictures-szel, egészen a kétezres évek közepéig nem hallattak magukról.

Lucas ugyanis kifogyott az ötletekből, s inkább a tévézésre (Az ifjú Indiana Jones kalandjai) és a Star Wars előzményfilmek munkálataira koncentrált, míg Spielberg tovább építgette saját karrierjét (Jurassic Park, Schindler listája, Ryan közlegény megmentése, Kapj el, ha tudsz, Terminál).

Időközben azonban végig ott lógott a levegőben egy következő Indiana Jones-film. A készítők folyamatosan ötleteltek, vázlatokat készítettek, s már a '90-es évek elején felmerült egy '50-es években játszódó, szovjetekkel és űrlényekkel fűszerezett sci-fi-szerű folytatás.

Ettől azonban nemcsak Spielberg, hanem maga Harrison Ford is sokáig elzárkózott.

Hosszas előkészületek és lázas munkálatok után 2008-ban végül bemutatásra került Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága. A rajongók 19 évet vártak a régészprofesszor legújabb kalandjára, amelyben az okkult nácikat és a fantasztikus elemeket szovjetekre és űrlényekre cserélték.

A folytatás sem szűkölködött kreatív megoldásokban, elég csak felidézni azt a, mára szintén ikonikussá vált jelenetet, amikor Indiana Jones egy hűtőszekrénybe bújva él túl egy kísérleti atomrobbantást.

A fogadtatás azonban vegyes volt, s talán emiatt is került újra parkolópályára a sorozat. Utóbbiban minden bizonnyal még az is szerepet játszott, hogy a Disney 2012-ben 4,05 milliárd dollárért felvásárolta a Lucasfilmet, ahol sokáig elsősorban a Star Wars-franchise-ra fókuszáltak.

„Túl sok itt a náci”

Az ötödik Indiana Jones-film először 2015 végén merült fel, amit akkor még Spielberg rendezésében képzeltek el, ám az évek során a projekt ilyen-olyan okok miatt egyre csak csúszott. Harrison Ford közben el-elejtett egy-két megjegyzést, miszerint kizárólag ő formálhatja meg a kalapos kalandort, elhallgattatva ezzel a potenciális utódokra kíváncsi hangokat.

Erre a kissé nosztalgiázós, előzményeket felelevenítő, jócskán megnyúlt felvezetésre pusztán azért volt szükség, hogy az olvasó is lássa, milyen rögös úton jutott el a sorozat 2023 forró nyarára, amikor is végre bemutatták a mozikban a várva várt ötödik, s egyben utolsó részt. Az időközben lemondott Spielberg helyét James Mangold (Az aszfalt királyai, Logan) vette át, így először esett meg, hogy egy Indiana Jones-filmet nem ő rendezett, s ráadásul még Lucas sem vett részt a készítésben.

A sors tárcsája címre hallgató folytatás a sorozatra jellemzően (s velem ellentétben) nem teketóriázik sokat, rögtön a dolgok közepébe vág. Az már az első előzetesekből kiderült, hogy az ötödik felvonás visszatér a gyökerekhez: 1944-ben járunk, főhősünk a nácik fogságába kerül, akik a Krisztus vérét kiontó Longinus lándzsáját szeretnék megszerezni, annak feltételezett mágikus ereje miatt. A lopott műkincseket szállító vonaton azonban később rábukkan egy másik ereklyére is: az antiküthérai szerkezetre, avagy az ókori görög matematikus, Arkhimédész tárcsájára.

Itt már rögtön két kellemes meglepetés éri a nézőt. Egyrészt szovjetek helyett Indy újra régi ellenfeleivel, az okkultista nácikkal néz szembe.

Másrészt a film elején egy digitálisan megfiatalított Harrison Fordot látunk, amely látványban egészen kiválóra sikeredett. Persze, közeli felvételeknél az arcmimika néhol árulkodik, de ennek ellenére is jó látni, hogy hová jutott a technológia.

A hosszúra nyúlt bevezetőt követően aztán ugrunk az időben: Indiana Jones, immáron a 81 éves Harrison Ford alakításában végleg szögre akasztotta a kalapot, az ostort és a bőrdzsekit. 1969-et írunk, az USA-ban a holdraszállásra figyel mindenki, míg a fiát gyászoló, elválni készülő Dr. Jones utolsó napjára készül a New York-i Hunter Főiskolán.

Mindent megkavar azonban Helena Shaw (Phoebe Waller-Bridge), Indy keresztlányának felbukkanása. Közben belép a képbe egy régi ellenség is, a korábbi náci tudós, immáron az amerikai űrprogram egyik vezető fizikusa, Jürgen Voller. Mindketten a főhősünk által elrejtett arkhimédészi tárcsára pályáznak, amely állítólag képes megtalálni az időn keletkezett repedéseket, s így lehetővé teszi az időutazást.

A történetről nem szeretnék többet írni, a kiindulópont adott, s a megvalósítás is viszonylag jól sikerült. Egyrészt jó volt látni az olyan történelmi kikacsintásokat, mint a Mads Mikkelsen által megformált Voller, akit feltehetően a német tudós, Wernher von Braun, a V2-es rakéták feltalálója, később az amerikai űrprogram úttörője inspirált.

Az is dicsérendő, ahogyan a karakterekhez álltak: korához és fizikumához igazodva Indy hozza a megszokott figurát, harcol, autósüldözésekbe keveredik, veszélyes és meredek helyeken mozog, s közben sorra oldja a rejtvényeket. Helena személyében pedig kaptunk egy olyan, erős női karaktert, aki nem a férfiak és a főhős kárára, hanem saját maga leleményessége és képességei miatt emelkedik ki.

A filmet premier előtt a cannes-i filmfesztiválon mutatták be, s már akkor nagyon sok kritika érte a cselekményt, mondván, hogy a megszokott kalandfilmes klisékből építkezik, s jóformán csak a nosztalgiára épít. Megint megkapjuk a nácikat, megint kapunk egy ördögi tervet szövögető antagonistát és így tovább.

Érdemes azonban figyelembe venni, hogy ez esetben egy sorozat lezárásáról, kvázi Indy hattyúdaláról van szó. Az utolsó kalandról, amely után nemcsak Dr. Jones, hanem feltehetőleg maga Harrison Ford is nyugdíjba vonul.

Ettől eltekintve persze tény, hogy az ötödik rész történetben nem feltétlenül ér fel az „eredeti trilógiához”, s ez leginkább a cselekmény dinamikájában és a film utolsó harmadában mutatkozik meg. Utólag nézve jó néhány lyukat is találunk a történeten, amelyeket nem, vagy csak félig tömnek be. Ugyanakkor a látvány terén sokkal jobban teljesít a film, mint a 2008-as negyedik rész. A kor hangulata, az amerikai és európai mediterrán helyszínek igazán üdítően hatnak, s úgy gondolom, elsősorban ez lehetett a készítők célja: egy tisztes lezárást készíteni, amelyben megidézik a klasszikus filmek elemeit.

S e „biztonsági játék” ellenére is bevállalósnak és bátornak tartom a filmet, hiszen például az arkhimédészi tárcsa természetéből adódóan is teljesen más jellegű  „ereklye”, mint a korábbiak.

Sokkal földhöz ragadtabb sci-fi elemeket kapunk, ahol inkább a tudomány, mintsem a mágia és a fantasztikum dominálnak. Ilyen értelemben tehát tényleg nem volt meg „az a varázs”, mint a korábbi epizódokban, ám a felemásra sikeredett lezárás és néhány, kissé túltolt elem ellenére is sokkal mélyebbnek érződik történet. Az antagonista motivációi pedig sokkal tisztábbak és érthetőbbek, mint mondjuk a negyedik, de – megkockáztatom – akár a korábbi részek esetében.