A 2023-as év tíz legjobbnak nyilvánított filmjéről

Mindjárt az elején fontos leszögezni, hogy a lista elsősorban szubjektív véleményen alapul. Ezért nem kell mérvadóként tekinteni rá, hiszen jómagam is az önálló gondolkodást és kritikát támogatom. Úgyszintén fontos észben tartani, hogy nem minden év egyforma. Némely években legszívesebben semminek sem adnánk díjat, máskor alig tudunk választani a hatalmas minőségi felhozatalból. 2023 nem a történelem egyik legerősebb éve volt a filmművészet terén, de közel sem a legrosszabb. A tíz legjobbnak választott film hozott csalódásokat és meglepetéseket egyaránt. Nézzük a sorrendet a legrosszabbtól a legjobbig.

Bradley Cooper rendezése és főszerepe „világra hozta” a filmet, melyről szinte mindenki úgy vélekedik, mint a tíz jelölt leggyengébbikéről. Nem mindig jó dolog felülni a többség véleményének vonatára, de ebben az esetben teljes mértékben igaza van a tömegnek.

Cooper filmje a bohém életet habzsoló zeneszerző, Leonard Bernstein karrierjét és szerelmi életét tárja nézői elé, eszméletlenül ízléstelen pátosszal és giccsel megfűszerezve.

Létezik az Oscar-csali kifejezés, melyet pontosan az ilyen és ehhez hasonló giccses alkotásokra találtak ki. Néhány jó képi beállítás és zene édeskevés a megváltáshoz a Maestro számára. Az ilyen jellegű álművészfilmekből szinte minden évben akad egy. Nagy kár, hogy az akadémia tagjai 96. alkalommal is bekapták a mázzal bevont horgot.

Jelentős színvonal választja el az elsőfilmes Cord Jefferson munkáját az utolsó helyezettől.

A Jeffrey Wright főszereplésével elkészült történet egy íróról szól, akit frusztrál, hogy a fekete bőrű művészekre mindenki általánosításokon keresztül képes csupán tekinteni.

Szerintük a feketék csak gengszterekről, a szegénységről és a rabszolgaságról képesek írni. Amint megpróbálnak más vizekre evezni, azonnal érdektelenné válnak a többnyire fehérekből álló kritikusok számára. A film meglepően jól kezeli ezt a manapság sokat vitatott témát, és néhány érdekes gondolattal is ellát bennünket. Nem fél önkritikus sem lenni és megérdemelten figurázza ki azokat a fehéreket, akik kizárólag sajnálatból támogatják a színes bőrűeket. Ugyanakkor soha nem kimagasló és meglehetősen visszafogja magát bármilyen merészebb gondolat kifejtésétől, ráadásul több álláspont is felmerült, melyet megkérdőjelezhetőnek véltem találni.

A forgatókönyvért járó Oscar-díjat ugyan túlzásnak tartom, de jól megírt, jól eljátszott, bár teljesen átlagosan megrendezett filmről beszélünk, melynek emléke alig pár nappal a megnézése után már halványulni is kezdett.

Nehéz helyzetbe kerül az ember amikor egy ilyen jellegű alkotást kell értékelnie.

Jonathan Glazer pszichológiai horrora úgy mutatja be az Auschwitz falain és kerítésein belül történő gyötrelmet a második világháború alatt, hogy be sem teszi oda a lábát. Helyette a tábor parancsnokának Rudolf Hössnek és családjának átlagos mindennapjait figyeljük, akik háza pontosan a tábor mellett helyezkedik el.

Esznek, isznak, alszanak, játszanak, kertészkednek. Alkalmanként pedig megüti a fülüket a német kiabálás, a puskák ropogása, vagy a vonatok érkezése és távozása. A holokauszt filmekkel valóságos roskadásig meg lehetne telíteni a polcokat. Nem is gondoltam volna a megtekintés előtt, hogy erről a témáról manapság még lehet újat mutatni. A rendkívül jó alapötlet legnagyobb hátránya a történet, vagy inkább annak hiánya. Az Oscar-díjra jelölt forgatókönyve enyhén szólva is komikus túlzás, hiszen gyakran azt a hatást kelti, mintha nem is rendelkezne vele. Művészi szempontból érthető, hogy Glazer a család életének monotonitását monoton narratívával próbálta bemutatni, de a jelentősebb konfliktus hiánya fél óra elteltével unalmassá vált, egy idő után pedig már csak az altatásra volt képes.

A zseniálisan megrendezett és megkomponált ürességet figyeltük, amiben még a szalmaszálvékony cselekmény sem vezetett sehova a végén.

Keserűségemre a legjobb idegen nyelvű film kategória legjobbjának járó díját sikeresen elnyerte Juan Antonio Bayona életének eddigi legjobb művével A hó társadalmával szemben, amit én inkább tematikai, mint minőségi győzelemnek tudok nevezni.

Bevételek szempontjából Greta Gerwig rózsaszín világa magasabbra szárnyalt bárkinél az évben.

A mindig vidám és mosolygós Barbie baba szembesülése a való világgal egy ígéretes ötletnek bizonyult, de Gerwig elképzelése a való világról majdnem annyira áll távol a valóságtól, mint a játékvilág amiben Barbie és barátai a mindennapjaikat töltik.

A Margot Robbie által eljátszott Barbie-nak ebben az elképzelt valóságban kell megtapasztalnia, milyen is nőnek lenni a mai korban. A végeredmény megosztotta az embereket és az internetes közösséget. Az egyik oldal felől elárasztottak bennünket a tucatnyi tíz pontos véleménykritikák, míg a másikról szinte azonos mennyiségben kapta a negatív egy pontos értékeléseket. Valójában egyik oldalnak sincs igaza, de egyikük sem téved teljes mértékben. A Mattel legendás babájának első nagyszabású mozifilmje ugyanis a két oldal eltúlzott véleménye közepén található.

Margot Robbie remekül játszik, de a valódi sztár Ryan Gosling a folyamatos mellőzést megelégelő Ken szerepében, aki már a puszta megjelenésével is jelentősen emeli a szórakoztatás színvonalát.

Gerwig vegyes sikerrel próbál görbe tükröt helyezni a patriarchátussal szemben. Nem riad el a kritikus önreflexióktól, de álláspontja így is világosabb a nappali fénynél. A Barbie egy üde és szórakoztató limonádé film, mely csupán addig fog friss maradni, amíg témája foglalkoztatja a hasonló beállítottságú újságcikkek íróit.

A francia filmrendező és forgatókönyvíró Justine Triet újabb mérföldkövet lépett meg karrierjében legújabb drámájával. Az Egy  zuhanás anatómiájával több díjat zsebelt be, mint a legtöbb filmkészítő egy egész élet alatt. A történet pofonegyszerű.

Sandra Hüller egy német írónőt alakít, ki férjével és fiával az Alpokban él. A férje egyik nap, úgy tűnik, balesetet szenved és az életét veszti. A vitatható bizonyítékok miatt az írónő és fia egy nyomozás és a végtelenül kimerítő kihallgatások közepébe csöppennek.

A megszokott bűnügyi cselekménye ellenére Triet többet nyújt nézője számára a sorok között, és egy filozófiai témákat boncolgató művészi alkotást kapunk arról, miként formálja a művészt a közönség szemében művészete, és milyen bajokba sodorhatja annak félreértelmezése.

Bűnösként tekinthetünk-e olyan személyekre, akik csupán gondolnak bűncselekményre, de soha nem teszik meg? Csak az elnyomott bűnös vágyaikat élik ki a sötétebb témákat boncolgató írók?

Legfőképp a vontatottság és az antiklimaktikus lezárás hagytak bennem kérdéseket, ami miatt az öt legjobb közé nem fért be a listámon. Triet dokumentumfilmet idéző minimalista rendezéséért járó Oscar jelölését túlzásnak véltem, azonban a forgatókönyvért kapott díjába nem tudok belekötni.

Alexander Payne karácsonyi tragikomédiája az idő múlásával akár valódi ünnepi klasszikussá is kinőheti magát, amit minden karácsonykor le fog adni a televízió. Közismert mondás a művészetben, hogy egy mű nem akar többnek látszani annál ami, mely teljes mértékben elmondható a Téli szünetről.

Payne sok szempontból Dickens Karácsonyi énekét idézi meg, egy picit más köntösbe bújtatva hasonló főszereplőjével és mondanivalójával.

A történet szerint a zsémbes történelemtanár, Hunham kapja a szerencsétlen feladatot, hogy a téli szünet alatt az ott rekedt diákjait felügyelje. Rövid idő elteltével egyetlen rakoncátlan diák és az iskola szakácsnője maradnak vele az iskolában. Hármuk közös dinamikájának vagyunk szemtanúi és figyeljük, miként vállnak ellenségekből barátokká, és hogyan sikerül elnyerniük egymás kölcsönös tiszteletét.

A Téli szünet legkiemelkedőbb alakja kérdés nélkül az ingerlékeny tanárt alakító Paul Giamatti, akit a férfi főszereplő Oscar-díj egyik legnagyobb esélyeseként tartottak számon. Mellette remekel a számomra eddig ismeretlen Da’Vine Joy Randolph is, akit az akadémia tagjai azonnal meg is jutalmazták a legjobb női mellékszereplőnek járó szobrocskával. Fantasztikus íven megy át hármuk karaktere. Mindhárman teljesen elütő személyiségekkel rendelkeznek, mégis képesek átformáló kihatással lenni egymásra. Mire a bő két velük eltöltött óra a végéhez ér, egyikük sem az az ember, akit az elején megismertünk. 

Payne műve sokkal inkább a hetvenes évek karakterdrámáira hasonlít, mintsem a mai posztmodern térben és gondolkodásban készült alkotásokra.

A Téli szünet ugyan egyszerű, de végtelenül kellemes kikapcsolódást nyújt mindenki számára, aki egy cseppnyi optimizmusra vágyik ebben a rideg világban.

Celine Song első nagyjátékfilmje egyben az év legjobb érzelmi központú drámáját is elhozta. A rendezőnő gyengéd meditációja hazájáról és elmúlt szerelméről elnyerte a nézők és kritikusok tetszését egyaránt. A történet főszereplőjét alakító Greta Lee visszafogott és érzékeny alakításának mellőzése kétségkívül az akadémia egyik legnagyobb baklövésének számított az évben. Ritkaság látni, hogy valaki ilyen mennyiségű empátiával képes megírni karaktereit, nem is beszélve csekély tapasztaláról.

Szerelmi háromszöge elkerüli a tipikus hollywoodi kliséket, és valami sokkal személyesebbet és emberibbet tár elénk. A lassú és szinte örökké tartó utolsó képkockák, talán egész életre beleégették magukat a retinámba.

Generációja egyik utolsó nagy rendezője, Martin Scorsese továbbra is képes bizonyítani, miért érdemel kiemelkedő helyet a filmtörténelem nagykönyvében. Három és fél órás eposza az oszázs indiánok ellen a huszadik század elején elkövetett bűncselekményekről tartalmaz drámát, borzongást, humort, érzelmeket és szórakozást egyaránt.

Ugyanakkor az év tán legfrusztrálóbb filmje is egyben. Az alakítások kiemelkedőek, a történet nagyon érdekes, a rendezésre nem lehet panasz, a dialógusok is kiválóak, de a majd három és fél órás játékidő könnyen leterhelheti az embert. Érthető és dicsérendő, hogy Scorsese szembe szeretne menni a mai rövid Tiktok videókon nevelkedett fiatalokkal, akik nem képesek tíz másodpercnél tovább figyelni semmire, de alkotása majdnem egy órával nyúlik többre a kelleténél, amivel többet árt a minőségnek mint segít. Háromnegyed órával rövidebb játékidővel a mostani helyezésnél is feljebb kerülhetett volna a ranglistán. A Megfojtott virágok egy kiváló film, melyben Scorsese vegyít mindent, amihez eddig a legjobban értett a férfias gengszterfilmektől a hátborzongató drámákig, hossza miatt viszont egy ideig biztos nem nézném újra.

Korunk legsikeresebb rendezője, Christopher Nolan életre keltette az atombomba atyjának J. Robert Oppenheimernek történetét. A három órás epikus műben végigvezeti nézőit Oppenheimer életének legfontosabb szakaszain. Szép számú történelmi személlyel találkozunk a játékidő során. Közéjük sorolható Albert Einstein, Teller Ede, Harry S. Truman, Lewis Strauss, vagy épp Szilárd  Leó is. Az Oppenheimer szinte minden kategóriában a legnagyobb esélyesnek számított a jelöltek között, és egyáltalán nem ért meglepetés, amikor a legjobb férfi főszereplőért járó díjat Cillian Murphy kapta meg, ahogyan a Lewis Strauss bőrébe bújt Robert Downey Jr. férfi mellékszerep kategóriájában való győzelme sem.

Nolan legújabb műve a legkevésbé látványosnak mondható az elmúlt majd két évtizedből, ugyanakkor forgatókönyv terén ekkora kihívásnak utoljára talán a Memento idejében tette ki magát. A film bár helyenként száraz, de az atomfizikus komplikált személyiségét és baljós érzéseit találmányával kapcsolatban tökéletesen emeli ki.

Bár nem a kedvenc alkotásomról beszélünk a tavalyi évből, a nézőközönség visszajelzései alapján mégis úgy gondolom, az Oppenheimer megérdemelten vitte el a legjobb film díját. Az egész jelenlegi évtizedre visszatekintően kijelenthetem, először érzem, hogy olyan film kapta meg a legjobb film díját, amelyről évek múltán is beszélni fognak az emberek.

Sok embernek fel sem tűnhetett, de Nolan olyan kísérletet vitt véghez, ami még soha senkinek a filmtörténelem során nem sikerült. Egy egyszerű életrajzi drámát működőképesen tudott akciófilmes ütemezéssel vászonra álmodni.

A legjobb rendezői Oscar is már nagyon régóta kijárt korunk legnagyobb mesterének, a díjazásával pedig megkönnyebbülhet az akadémiai zsűri, hiszen egy újabb mellőzéssel már lemoshatatlan lett volna a szégyenfolt gallérjukról.

Görögország kedvenc abszurdistája, Yorgos Lanthimos elkészítette karrierje eddigi legkiemelkedőbb és legnézőibb darabját. A Szegény párák viccesebb A homárnál, drámaibb az Egy szent szarvas meggyilkolásánál, provokatívabb a Kutyafognál és mutatósabb A kedvencnél. Lanthimos eddig is zseniális filmkészítő volt, de egészen mostanáig hatalmas problémája volt lekommunikálni zsenialitását nézőivel, így gyakran vontatottnak és nehezen befogadhatónak hatott művészete. A Szegény párákkal végre megtalálta az arany középutat közönsége felé, a végeredmény pedig az év egyik legkiválóbb alkotását hozta el nekünk.

A történet főszereplője Emma Stone, aki a felnőtt testbe helyezett kisgyermek agyával rendelkező Bella Baxtert alakítja. Tematikájában és történetében is több párhuzamot találhatunk Lanthimos műve és a korábban említett Barbie között. Mindkét történet egy lányról szól, aki az önfelismerés érdekében először hagyja el saját otthonának falait.

Lanthimos elborult képzeletével, képeivel, humorával és dialógusaival szemben azonban a Barbie visszafogottan csipkelődős és mesés világa nem veheti fel a versenyt. Emma Stone karrierje talán legerősebb alakítását nyújtja, melyben egyszerre kell felnőttként és naiv kisgyermekként viselkednie.

A legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díj nem is kerülhetett volna jobb helyre, és bár a fődíjat nem Lanthimos vitte el, csalódottnak akkor sem nevezhetem magamat.