Hilyó

Hilyó a Kassai-hegység (Szomolnok-Kassai-hegycsoport) délkeleti lábánál, az Ida-patak völgyében, 485 méteres (határa 415-968 méteres) tengerszint feletti magasságban fekszik, Kassától 14 km-re nyugatra, Aranyidától pedig 10 km-re délkeletre. A községközponttól délre található a Kassa ivóvízellátását szolgáló, 105 hektár területű Idabukóci-víztároló (Vodná nádrž Bukovec), melynek 85 %-a esik Idabukóc kataszterébe. A víztároló létrehozásakor az Ida völgyét csaknem 3 km hosszúságban elárasztották, alapvetően megváltoztatva a község határának arculatát. Az eredetileg egyutcás, a 19. század elejétől orsószerűen kiszélesedő főtérrel rendelkező falu belterülete a 20. század második felében kelet felé terjeszkedett, északi szélén, a településképet korábban meghatározó kastély lebontásával új központot hoztak létre (itt található a községi hivatal is). A belterület észak-déli irányban 0,8 km hosszú, déli és északi vége között 60 méteres (460-520 m) szintkülönbséggel, északkeletről mintegy 8 hektárnyi zártkert jellegű terület csatlakozik hozzá. Az Ida-völgyben, Hilyó központjától 3 km-re nyugatra található a Mexikóhámori erdészház (Hámor Mexiko), egyéb külterületi lakott helye nincs. Az Ida völgyétől délre a Kassai-hegyvidék déli hegyvonulata, a Holička-hegycsoport emelkedik, melynek legmagasabb pontja a Hilyó és Jászóújfalu határánál magasodó Holička-hegy (Patria, 727 m), melytől nyugatra található a 669 méter magas Kobulanka-hegy (Kobylianka). Az Ida-völgytől északra az erdőborította Kojsói-havasok délkeleti lejtői (Gulmanovo 661 m, K murovanému boku 794 m, Cagarová 877 m) húzódnak, melyeket a Mexikóhámornál nyíló, észak-déli irányú Mély-völgy (Hlboká dolina) oszt két részre. Északnyugaton, Hilyó, Aranyida és Felsőtőkés hármashatáránál találjuk a község legmagasabb pontját (968 m). A mezőgazdaságilag művelt területek délkeleten, Hilyó közvetlen szomszédságában összpontosulnak. 2010-ben területének 72,1 %-át (1721 ha) erdő, 10,4 %-át (248 ha) szántó, 8,3 %-át (197 ha) rét és legelő, 4,2 %-át (99 ha) pedig vízfelület foglalta el. Hilyó az Alsótőkést (3,5 km) Aranyidával összekötő 3319-es úton közelíthető meg. Katasztere nyugatról Aranyida és Rudnok, északról Felsőtőkés, keletről Alsótőkés és Idabukóc, délről pedig Jászóújfalu, Hatkóc és Semse községekével határos. Északi határának nagy részét a Miszlókai-patak (Myslavský potok) képezi.

A Kassai kerülethez és a Kassa-környéki járáshoz tartozó község. 1920-ig kisközségként Abaúj-Torna vármegye Kassai járásához tartozott. A csehszlovák közigazgatásban 1960-ig a Kassai járáshoz tartozott, majd az ekkor létrehozott Kassa-vidéki járáshoz csatolták. 1938-1945 között visszacsatolták Magyarországhoz (Abaúj-Torna vármegye, Kassai járás). Területe (1910-38: 23,88 km², 2011: 23,86 km²) az elmúlt évszazadban csak minimális mértékben változott.

Hilyó népessége 2011-ben 480 fő volt, lakosságának 93,1 %-a volt szlovák nemzetiségű, 6,5 %-a pedig nem nyilatkozott nemzetiségéről. Az évszázadok óta szlovákok lakta faluban 1910-ben a lakosság 88,0 %-a volt szlovák és 5,9 %-a magyar (28 fő) anyanyelvű, a szlovákok aránya 1921-re 94,6 %-ra nőtt, a magyaroké 3,7 %-ra (16 fő) csökkent. A lakosság túlnyomó többsége (1921-ben 99,3 %, 2011-ben 84,0 %) római katolikus vallású. A község népessége 1900-1991 között viszonylag stabilan alakult (428-512 fő között), 1970-1991 között 14,4 %-os csökkenés (506 főről 433 főre), 1991-2017 között 14,5 %-os gyarapodás (433 főről 496 főre) figyelhető meg. Utóbbi a lassan meginduló szuburbanizációs folyamatokkal magyarázható. A tömeges beköltözés a keletebbre (a nagyvároshoz közelebb) fekvő szomszédaival ellentétben eddig elkerülte a községet. Népsűrűsége (2011-ben 20,1 fő/km²) alacsony, a járási átlag kevesebb, mint egyharmada.

A község neve szláv eredetű, a „gyl” (süvöltő, pirók) madárnévből eredeztetik. 1318-ban víznévként (Hyleupothoka) szerepel először, magát a települést 1330-ban „Hylo”, 1332-ben „Hylou” néven említik. A falu a 14. század első felében jött létre, első temploma az 1320-as években épülhetett. 1330-ban a Csurka család birtoka volt. Határában a középkorban ezüstöt bányásztak, melynek jövedelme 1401-ben a királyé lett. 1427-ben 18 lakott porta volt a faluban. 1446-ban egy birtokvitában a Gecse család tagjainak ítélték, de 1491-ben Kassának sikerült II. Ulászló adományával megszereznie a falut, mely a következő évszázadokban egyike volt a város 26 jobbágyfalujának. 1553-ban 11 és fél lakott portája volt. A 16-17. században délről menekülő magyar lakosság telepedett le a faluban. 1657-ben fintai Daróczi István barokk kastélyt építtetett a faluban. 1696-ban alig 8 portája volt, 1720-re ez a szám 11-re, 1773-ra 51-re (41 paraszt és 10 zsellérporta) nőtt. Lakossága 1700 körül még evangélikus volt, katolikus plébániáját 1726-ban alapították újra, anyakönyveit 1736-tól vezetik. Egyházközségéhez tartozott a szomszédos Idabukóc is. A 18. századtól vasat bányásztak határában, melyet Aranyida hámoraiban dolgoztak fel. A faluban sörfőzde is működött. A 18. századtól a Meskó család birtoka volt, a kastélyt 1736-tól vadászkastélyként használták. 1728 után az ekkor leégett régi templomát is felújították, de fél évszázad alatt teljesen tönkrement és 1783-ban Szent Borbálának, a bányászok védőszentjének szentelt új templomot építetettek. A falu legrégebbi pecsétje 1784-ből ismert. 1828-ban 79 háza és 659 lakosa volt. A 19. század első felétől határában vashámor működött (Mexikóhámor). 1851-ben Fényes Elek geográfiai szótárában a falu fűrészmalmát is megemlíti. A 19. század végén a vasércbányászat hanyatlásával párhuzamosan népessége lassan csökkenni kezdett, 1850-ben 598, 1880-ban 597, 1890-ben 528, 1900-ben 506 lakosa volt. A 20. század elején tovább esett a lakosság száma (1910-re 476 főre) és 1921-re elérte minimumát (428 fő). A házak száma 1900-1921 között 96-ról 79-re csökkent. 1920-ig Abaúj-Torna vármegye Kassai járásához tartozott, majd Csehszlovákiához csatolták. A falu kisparaszti lakossága a csehszlovák földbirtokreform kedvezményezettje lett, így a lakosság száma is gyarapodásnak indult: 1930-ban 461-re, 1941-re 512-re nőtt a falu népessége. 1938. novemberétől 1945. januárjáig visszacsatolták Magyarországhoz. 1944-ben a község határában partizánharcok folytak a magyarokból álló Petőfi-brigád résztvételével. A község népessége 1950-ben 456, 1961-ben 490, 1970-ben pedig 506 fő volt. A házak száma az 1941-es 87-ről 1961-re 96-ra, 1970-re 108-ra, 1991-re pedig 114-re nőtt. Mezőgazdasági szövetkezetét 1960-ban alapították. Alapvető változást hozott az Idabukóci-víztároló felduzzasztása 1968-76 között, ekkor került víz alá a régi fűrészmalom és az Ida-völgyi országút is és ekkor új építettek utat Alsótőkés irányából, melynek hídját a Szent Borbála-templom előtt vezették át, kettévágva a történelmi településmagot. A falu településrajzát alapvetően meghatározó régi Meskó-kastélyt is ekkortájt bontották le. 1980-ra 489-re, 1991-re 433-ra csökkent a község népessége, a folyamat a rendszerváltás után fordult meg és 2001-re 454-re, 2011-re már 480-ra nőtt a lakosság száma. A község zászlaját és címerét 2004-ben fogadták el.

A községben szlovák tannyelvű alapiskola és óvoda található. Szent Borbálának szentelt római katolikus temploma egy középkori templom helyén épült 1783-ban barokk-klasszicista stílusban, 1892-1900 között felújították. Berendezésének legrégebbi része a 18. század közepéről származó rokokó keresztelőmedence. 17-18. századi reneszánsz kastélya nem maradt fent. Határában található a Kassa ivóvízellátását szolgáló (idegenforgalmi célokra nem hasznosítható) Idabukóci-víztároló. Hilyót a kék turistajelzés köti össze dél felé az Idabukóci-víztároló gátjának érintésével Semsével, észak felé pedig a felsőtőkési Lajos-menedékházzal.