Az időutazó, aki tudta a halhatatlanságot
Vannak a magyar irodalomban olyan alkotók, akik valahogy minden irodalomtörténeti összefoglalásból kiszorulnak vagy jobb esetben is csak egy rövid bekezdésben említik meg őket. Így persze esélyük sincs rá, hogy valaha is bekerüljenek mondjuk az iskolai tananyagba. Ilyen író volt Szepes Mária is, akit ennek ellenére a legtöbb írótársánál sokkal többen ismertek, sőt olvasták a könyveit. Pedig ezek nem könnyű szövegek, esetleg szerelmi történetek voltak, amelyekkel Dunát lehetne rekeszteni, hanem filozófiával mélyen átitatott elbeszélések, regények.
Szepes Mária Scherbák Magdolnaként jött világra Budapesten 1908. december 14-én. Édesapja, Scherbak Oziás (1877–1911) a galíciai Lembergben (lengyel nevén Lwów, ukrán nevén Lviv) született, de kiskorában Magyarországra került és Papír Sándor néven színészként és sikertelen színházalapítóként vált ismertté. Egy-egy évadot játszott Eperjesen és Pozsonyban is. Felesége Kornai (Kronemer) Mária (1883–1953) ugyancsak színházi ember volt, aki második férje, Balogh Béla (1885–1945) filmrendező oldalán főleg a két háború közötti évek filmgyártásának aktív résztvevője lett. Ilyen családi környezetben nőtt fel Mária és egy évvel idősebb fivére, Scherbák Viktor (1907–1976), aki zeneszerző, író, filozófus és az ezotéria lelkes híve volt. Később Wictor Charon néven adta ki írásait.
Scherbák Mária már hároméves korában színpadon állt, mostoha apja révén pedig némafilmekben is szerepelt (Papír Magda néven), de bevallása szerint kis korától író akart lenni és már kilenc évesen verseket, elbeszéléseket írt. 17 évesen balettvizsgát tett, ezután egy szemináriumban művészettörténetet, pszichológiát és irodalmat tanult. 21 éves korától naplót vezetett és a feljegyzéseiből később sok mindent a könyveibe is beépített. Noha családjában a zsidó vallást gyakorolták, ő sokkal közelebb érezte magához a kereszténység eszmeiségét és 1930 őszén áttért az evangélikus hitre. Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy akkor már jegyben járt az iglói születésű Szepes Béla (1903–1986) újságíróval, karikaturistával, gerelyhajító olimpikonnal, akivel 1930. december 24-én házasságot kötött. Férjéről, aki a legnehezebb időkben is támasza és bátorítója volt mindig nagy szeretettel beszélt. Az ő buzdítása nélkül sok könyve meg sem íródott volna.
Ifjú házasokként három évig Berlinben éltek, ahol Szepes Béla sporttudósítóként és karikaturistaként tevékenykedett. Ezalatt Mária Samuel Gerling professzor vallásfilozófiai, eszmetörténeti előadásait hallgatta és karcolatokat írt a német lapokba. Hitler hatalomra kerülését követően visszatértek Magyarországra, ahol Szepes Mária a filmgyárban vállalt feladatokat. Több filmnek ő írta a forgatókönyvét, a háború alatt pedig dalszövegeket is írt elsősorban Karády Katalin számára.
Lelki traumaként élte meg egyetlen gyermeke elvesztését, aki héthónapos korában egy későn felismert agyi fertőzésben halt meg, de férjével közösen túltették magukat ezen és ez még szorosabbra fűzte kapcsolatukat.
1939 nyarán fogott bele abba a könyvbe, amelyet sokan a legjobb munkájának tartanak és számos nyelven kiadtak. Ez volt a Vörös Oroszlán, amely novellaként indult, de öt év alatt regénnyé érett. A középkori – elsősorban rózsakeresztes – misztika volt az a szellemi inspiráció, amely kialakította a történet kereteit és az egyes szereplők viselkedését. Egy olyan csodaszerről ír (Prima Materia), amely képes a halandókat halhatatlanná tenni, a kiválasztottakat korábbi életük eseményeire emlékeztetni. A cselekménye évszázadokat fog át, miután a főszereplő, Hans Burger gyilkosság árán megszerzi magának a vörös port és borban feloldva nagy mennyiséget fogyaszt belőle. Öt alkalommal hal meg és születik újra, amikor az olvasó végleg búcsút vesz tőle.
Szepes Mária sok évtizeddel később egy rádióinterjúban arról beszélt, hogy az ember élete nem a születéssel kezdődik és a halállal végződik, mivel ez csak a materializálódott része. Ezért van az, hogy szerettei: édesanyja vagy a férje földi létük befejeztével is vele vannak, átsegítik őt a nehézségeken. Ma már nehéz megérteni, hogy ez a könyv miért szúrta az 1948 után hatalomra került kommunisták szemét, egyszerűen elrendelték a fellelhető példányok bezúzását. Hamvas Béla filozófusnak, aki akkoriban az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott sikerült négy példányt megmentenie, ezek alapján később Püski Sándor 1984-ben New Yorkban új kiadásban kinyomtathatta. Németre már 1947-ben lefordították. Pedig a Vörös Oroszlán megjelenése után további filozofikus ihletésű könyvek megírását és kiadását tervezte barátaival, még egy kiadót is indítottak, amelyet azonban csakhamar államosítottak. George Orwell Állatfarmját és Koestler Artúr Sötétség délben című regényét is le akarták fordítani, de mindkét mű a sztálini Szovjetunió egyfajta allegorikus ábrázolása, így a vállalkozás eleve kudarcra volt ítélve.
Szepes Mária azonban nem adta fel írói ambícióit és ahogy sokan az 1950-es években, ő is gyermekkönyveket kezdett írni. A Pöttyös Panni történetek születéséről ezt írta: „Amikor bezúztak mindent, amikor tilos lett minden, amit addig csináltam, eldöntöttem, meséket fogok írni. Imádom a gyerekeket. A fodrásznál volt egy találkozásom egy orosz kislánnyal, a kis Tamarával. Oda is tollal, füzettel jártam, és egyszer csak felült a térdemre, hogy rajzoljak neki. Ezt a tündéri kis lánykát aztán beleírtam a Pöttyös Panni mesémbe, hogy a két kislány összebarátkozik. 1953-ban ki is jött a könyv, óriási sikere lett. Kiderült, hogy én az új éra legnagyobb könyvét írtam meg azért, mert volt benne egy négyéves szovjet kislány…Boldog vagyok, mert már az ötödik nemzedék nő fel a Pöttyös Pannival, hogy a szívbeteg gyerekeknek ezeket a meséket olvassák fel a kórházakban, mert kedvesség és báj van bennük… Hát így lettem mesemondó Szepes Mária. Egy hétéves kis barátnőm (aki azóta nagymama lett) egy együtt töltött nap után azt kérdezte az édesanyjától: Anyuka, mondd meg nekem igazán, ugye a Szepes néni nem egészen felnőtt? – Ez volt a legkedvesebb bókja az életemnek.”
Szepes Mária gyakran idézte a delphoi jósda feliratát: Ismerd meg önmagadat. Úgy vélte, az embereknek, mielőtt bármi fontos dologba szeretnének belefogni, először is saját magukkal kellene szembenézniük, enélkül nem lesznek képesek igazán fontos dolgok elvégzésére. Sokan az általa megfogalmazott tömör gondolatok és útmutatások miatt olvassák írásait olyan nagy szeretettel, és képesek erőt is meríteni belőlük. Talán az a belső harmónia, amely személyiségét minden időben jellemezte segítette őt ahhoz is, hogy közel 99 éves koráig megőrizze szellemi frissességét és az emberekbe vetett hitét. 2007. szeptember 3-án hunyt el. Utolsó könyve a Szibilla halálának évében jelent meg, ebben 1929–2004 között írt naplóját és életéről készült feljegyzéseit adta közre.
