Egy kihalt mesterség nyomában
A ma élő emberek talán még ismerik a drótostót kifejezést, bár jelentését aligha. Életmódunk megváltozásával tulajdonképpen egy jelentőségét vesztett mesterségről van szó. De vajon mit csináltak a drótostótok?
Ők voltak azok a vándoriparosok, akik a törött vagy kilyukadt edényeket megjavították. Mivel annyi pénzük nem volt, hogy boltot nyissanak, arra kényszerültek, hogy a hátukon vigyék a boltjukat, és az országot járva keressék még kenyerüket.
Jó 100-150 éve még hangos volt tőlük az utca, amikor azt skandálták:
Mindezt olyan hangerővel tették, hogy a házban szorgoskodó háziasszony biztosan meghallja. A szülők előszeretettel ijesztgették is velük gyermekeiket, mondván „ha nem fogadsz szót, elvisz a drótostót.“ Pedig ezek az emberek semmi rosszat nem tettek, csupán megjavították a kerámia- és fémedényeket.
Amíg a férfiak vándoroltak, bizonyos falvakban tavasztól őszig kizárólag nők, gyerekek és öregek laktak, akiknek a legnehezebb fizikai munkákat is el kellett végezniük, hiszen a férfiak általában csak ősz végén tértek haza.
Mesterségüket a XVIII. században kezdték el gyakorolni, és főleg Árvából, Trencsénből, Liptóból érkeztek a drótostótok. A XX. században viszont Abaúj vármegyében éltek a mesterség legismertebb alakjai. A második világháborúig Budapestnek is kedves színfoltjai voltak. Rákospalotán telepedtek le, és onnan indultak gyalogosan Budapest egyes kerületeibe ill. Pest megye falvaiba.
A mesterség általában apáról fiúra szállt. Tevékenységüknek tulajdonképpen az iparosodás vetett véget, bár a Hegyközből egészen a 60-as évek végéig járták az országot a lyukas fazekak doktorai, mindaddig, amíg érdemesebb volt az edényeket megjavíttatni, mint kidobni.
Zemplén csücskében, Sátoraljaújhely közelében, pontosabban Kovácsvágás és Mikóháza között, Vágáshután Ignácz Laci bácsi személyében még ma is él egy egykori drótostót, aki többek között azt is elárulta, hogy édesapjától tanulta a mesterséget, hogy szerszámaikat a hátukon vitték, jellegzetes ruházatuk pedig a széles karimájú kalap és a bocskor volt.
Ha a háziasszony kihozta a lyukas edényét, ők az udvaron letelepedtek, elővették szerszámaikat, amelynek része volt a kalapács, a lemezvágó, az olló, a lyukasztó, a csirízdoboz. A csiríz olyan ragasztóanyag, mely lisztből, víz hozzáadásával készült. A lyukat előbb szabályos köralakúvá alakították, majd rákenték a foltra a csirízt, a szegecset is ráhelyezték, és kalapáccsal azt laposra verték. Horganyzott lemezzel is foltoztak.
Az edények elsősorban a széleken lyukadtak ki, ez alaposan megnehezítette a munkát. Ahány edény, annyi megoldást kellett találniuk. Laci bácsi szerszámai és néhány javított edénye Vágáshuta tájházában ma is megtekinthető.
A drótostótok a XIX.századi magyar irodalomnak is népszerű alakjai voltak, elsősorban Jókai, Eötvös Károly, Mikszáth Kálmán és Gárdonyi Géza szerepeltette őket műveiben.
